Az életem teljesen új irányt vett, amikor 24 évesen a kislányom, Lilla születése után egyedül vágtam bele a szülői feladatok ellátásába. Nem erről álmodtam, de így kellett lennie, ma már tudom. Sőt, így volt a lehető legjobb. „Teher alatt nő a pálma”, tartja a mondás, és az igazi szemléletváltáshoz tényleg kell a nyomás. Ez volt akkor bőven. Viszont segítséget is mindig kapunk, nem csak terhet. Érdemes időben észrevenni.

Lilla születése után mintha összefogott volna értünk az univerzum. (Annyi embernek tartozom köszönettel, hogy ez az oldal kevés lenne felsorolni.) Amikor ez realizálódott bennem, és elkezdtem hinni abban, hogy a rossz is értünk történik, valami átfordult bennem. Úgy éreztem, biztonságban vagyok. Úgy éreztem, hogy egy erő sokkal jobban tudja, mi a jó nekem hosszútávon, mint én. Természetesen ezt csak évek múltán láttam meg. Eleinte lefoglalt az önsajnálat depressziója. Tehát azt kaptam, amit kértem? Nem!! Végtelenül hálás vagyok ezért? Igen!! Hogy is van ez?

Négy évembe telt, mire már mosolyogni tudtam a történetünkön, és nagyjából megértettem a miérteket. Ez idő alatt viszont keményen dolgoztam magamon. Volt olyan periódus, amikor Lilla még 3x kelt éjszaka, én mégis keltem hajnali 4-kor, hogy a tréningemet végig tudjam csinálni munkába és bölcsibe menet előttt. Esténként pedig faltam a könyveket. Kerestem a válaszokat. Honnan kaptam mindehhez energiát? Majd erről is mesélek később. Amúgy egy jó tréning teljesen feltölt. Az életem ekkor gyökeresen megváltozott, egy új fejezet kezdődött.

Kezdtem észrevenni, hogy ha valamit őszintén szeretnék megoldani vagy megérteni és megteszem a tőlem telhető maximumot, belép mellém egy segítő „hadsereg”. Mindenáron meg akartam érteni, hogy kerülhettem ilyen helyzetbe. Viszont ilyenkor nem árt bekapcsolni a biztonsági öveket, mert a válaszok ilyen kérdésekre első körben nagyon fájnak. Meg még a századikban is. A tükröt annyira nem szeretjük. Én sem vagyok kivétel, nekem sem volt egyszerű meglátni, milyen is vagyok…

A jó hír viszont az, hogy az önvizsgálat elkezdésével kapunk egy napról napra bővülő kézikönyvet magunkhoz (és másokhoz is). Természetesen a megértési szintünkön. Egy kedves ismerősöm mondta: „Ancsa, a Te életed a felismeréseidről szól. De ennek sosem lesz vége. Mikor leszel már készen?” Ez egy jó kérdés. Elvileg már elkészültem.:) De mikor leszek elég jó önmagam számára? Ez már egy másik kérdés. Az önelfogadás egy nagy mérföldkő. Amúgy az elég jó, már szuper.

Konfuciusz szerint: „A nemes ember úgy szereti hibáit, mint a szép jádét”. Úgy gondolom, amíg élünk, még az utolsó pillanatban is lehetőségünk van felismerni egy változtatandó tulajdonságot, vagy épp gondolkodásmintát és „még jobbá” válni. Persze mondhatjuk, hogy ez egy kritikus hozzáállás. Szerintem viszont a felfedezett hibák kinccsé és egyben feladattá alakítása. Egy lehetőség az emelkedésre. Lehetőség egy boldogabb élet élésére. Ha pedig még hozzávesszük azt a sok csodát is, ami megbújik bennünk, ami körbevesz minket, kiderül, hogy végtelenül gazdagok vagyunk.

Szóval tényleg nincs vége a kincskeresésnek. Nagyon élvezem, amikor alapvető törvényszerűségek válnak nyilvánvalóvá a szemem előtt. Amikor esetleg ezekkel másoknak is örömet okozhatok, vagy segíthetek megérteni, na az már egészen csúcs érzés. Ez korántsem jelenti azt, hogy már tökéletes vagyok, teljesen ismerem önmagam, mindent és mindenkit értek, mindig kedves és aranyos vagyok, stb. Még azt sem, hogy legalább amire már rájöttem, azt jól csinálom. Dehogy!!! A változáshoz mi kell? Felismerés, szokásátalakítás és nagy ismétlésszám. Azaz idő, idő, idő és sok-sok-sok befektetett energia. És van, aminek a felülírásához talán egy élet is kevés. De azért rajta vagyok az ügyön…!;)

Szóval Beépített Kincsek, mielőtt hosszú leszek. Azt már tudjuk, hogy a felismeréseim adnak nekem lendületet. Ez a benzinem. Nem feltétlen vadiúj dolgoké. Egy sokszor hallott tanítást megtapasztalni, belülről megélni, megérteni. Ez szuper érzés. De a legjobb, amikor egy barátnőm visszahív, vagy a lányom rámír, hogy „Azta, igazad volt! Köszi!! Ezt másoknak is el kéne mondanod.” És ilyen alkalmakkor mindig megfogadtam, hogy ok, egyszer elmondom.

Aha, mert talán van egy „spanyolviaszgyáram”? Nem!!! Viszont egy másik szemszög nekem is mindig sokat segített. Az igaz történetek a legjobbak, mindig azokból tanultam a legtöbbet. És mára már nem félek elmondani az enyémeket sem. Van bennük tanítás bőven! Jó páran hálásak is értük. Én meg nekik az övékért. És most nem mint nagy tanító szeretnék ezennel a színre lépni. Egy ember vagyok, egy nő, egy anya, aki már hibázott annyit, hogy jó sok tanulságos sztori legyen a tarsolyában. Sőt, nem csak saját, hanem sok csodálatos ember története, tapasztalata. A közösbe bedobva pedig  mások is hasznukat vehetik, kincset érnek.

Körülbelül 6 éve született meg a fejemben a Beépített Kincsek név, amikor összegezni próbáltam magamban az új szemléletmódomat, felismeréseimet, amelyek kihúztak akár lelkileg, akár fizikailag a csávából. Mikről, kikről szóltak? Ilyen kincsekről… Beépített Kincsekről, amik nem mindig nyilvánvalóak, akik nem mindig észrevehetőek, de jobb velük a világ és könnyebb az élet. Amitől azt érezzük: „Van értelme élni!!” Most pedig elismételhetném, amit átfogó leírásként elmondtam már előzőleg. Úgy érzem, itt az idő, hogy lassan felvonuljanak amikre és akikre rátaláltam. Azaz már rátaláltunk. Többes számban. Nagy örömömre Lilla is beszállt a történetbe.

A keresés pedig sosem áll le. Nagyon örülni fogunk, ha Te is csatlakozol a „Kincskereső Szemüvegesek” táborába. Együtt minden jobb és könnyebb. Készen állsz? A kutatás önmagunkban kezdődik! Hajrá!!!